Tavi sellők: előzetes

Legszívesebben felállt volna a helyéről, és meg sem állt volna az atlantiszi palotáig. Gyűlölte, azt, hogy tőle méltatlan módon, emberi lábakon kell járnia, azt, hogy emberek között kell lennie egész nap, de legfőképp: gyűlölte az egész istenverte osztályát.
Miért? Miért kellett az anyjának ezzel büntetnie?
Természetesen Anna nagyon élvezte a helyzetet. Mindig is tudni akarta, milyen lehet két lábon járni.
Virágot pedig egyenesen kikészített ez a lelkesedés. Hogy viselkedhet így a nővére? Egyszerűen nem tudta megérteni.
- Virág - szakított meg dühöngő gondolatait egy éles, magas hang. Az ének tanárnő volt, Vali(?) néni. - Lennél oly drága, és elénekelnéd nekünk ezt a dalt?
Még ez is - gondolta mérgelődve a lány. - Ha tudnák, hogy ki is vagyok...
- Virág néma - szólt tettetett szánakozással a hangjában hátulról az egyik fiú.
- Sosem szólal meg - kontrázott vigyorogva a padtársa.
A lány erre hátrafordult, hosszú, szőke haját hátradobta, s ijesztő, jeges kék szemeit a beszóló két fiúra szegezte. Próbálta felölteni a lehető leggyilkosabb arckifejezését.
Béla és Ádám egy pillanatra hátrahőköltek, majd hangos nevetésbe törtek ki.
- Ebből elég! - csattant fel a tanárnő. - Kérjetek bocsánatot! - parancsolt rájuk erélyesen.
- Elnézést kérünk a bunkó viselkedésünkért - mondták kórusban, de a fülig érő vigyoruk nem tűnt el.
- Egyszer merjetek a Balatonba merészkedni - morogta az orra alatt Virág. Egyenesen forrt a dühtől.
- Nos, Virág, énekelnél nekünk? - kérte újra Vali néni(?).
- Rendben - válaszolt fensőbbséges hangon, miközben a megfelelő oldalra lapozott ének könyvében. Néhány másodperc múlva a legtisztább, és legszebb énekhang csendült fel az osztályteremben, amit az osztály valaha is hallott. Mindenki elnémult és szemeiket mind Virágra függesztették.
Mikor vége lett a népdalnak, a teremben teljes csönd honolt. Senki sem bírt megszólalni. Ha a többi tanár ezt hallhatta volna, biztos nem hittek volna a fülüknek. A 9/a-ban csend van!
Legvégül, a fiúk tértek először magukhoz: füttyögtek és tapsoltak.
Virág elpirult. De nem a megilletődöttségtől, hanem azért, mert rájött: hibázott, elárulta magát. Nincs olyan ember, akinek ilyen hangja lenne.
Idegességében bal karján lévő karkötőjét kezdte el forgatni. Az ékszer egy gyöngysorból állt, a gyöngyszemek között pedig drágakövek és kagylók függeszkedtek, amik csilingelve ütődtek össze.
Szerencsére ekkor kicsöngettek.
Virág osztálytársai nyomban kiszáguldottak, míg ő a helyén maradt. Minden lelkesedés nélkül pakolt össze, táskáját félvállra vetette.
Gyors tempóban vette a két emelet lépcsőfokait, a földszinti folyosón pedig úgy lejtett végig mint egy kifutón. Elhaladt az öltözők előtt, ahonnan Anna, a nővére, épp akkor lépett ki.
Hosszú, sötétbarna haját lófarokba kötötte. Bő, fehér reklámpólójának ujja a könyökéig ért, fekete, sztreccs tornanadrágja feszesen simult vékony lábaira. Ezt egészítette ki, egy egyszerű fehér-kék csíkos sportcipő.
Egyértelműen tesi órája következett.
- Szia, Anna - köszönt rá. Nővére éppen az egyik osztálytársnőjével cseverészett. Mikor felpillantott, szélesen elmosolyodott.
- Szia, hugi. Mész órára? - intett Virág táskája felé.
- Á, nem. Ez volt az utolsó órám. Indulok haza.
Anna durcás képet vágott, és karba fonta kezeit.
- Ez nem igazság. Nekem minden nap hét órám van... oké, kivéve csütörtökön... de akkor is!
Azt várta, hogy húga legalább egy kicsit elmosolyodjon ezen, de Virág csak állt ott, unott arccal.
- Na jó. Mi történt? - kérdezte a barna hajú lány anyáskodó hangon.
- Semmi - fordította dacosan oldalra a fejét Virág. Szégyellte bevallani, hogy hibázott. A büszkesége jócskán sérült volna ezzel.
- Megint az osztályod? - találgatott Anna. - Jaj, Virág! Nem értem miért kell ezt csinálnod! Mi bajod velük?
- Csak egy bajom van velük - csattant fel, kifigurázva nővérét. - Most mentem.
Azzal hátat fordított, és kiviharzott az iskolából.